Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csalárd történet

2010.04.24
 
Az ember (egyén) családi mintái, családi múltja nyomán alakítja ki modelljeit, érzékeli és értékeli a világot, az egész életét éli, és a saját családját, életét intézi. Illetve pontosabb, ha az aktív cselekvő alanyt megcserélve írom: mert legtöbbször nem az ember alakít, hanem a családi múlt és minták alakítatják, vezérlik az embert – hiszen legtöbbször nem jutunk el arra a szintre, hogy tudatosan átlássuk és kontrolláljuk modelljeinket.
Ezek a minták és modellek azonban gyakran nem jók, nem hatékonyak, nem pontosak, a jelen helyzetben nem működnek, adott esetben károsak, félrevisznek, hamisak.
Itt egy könyv ajánlója, ami arról ír, hogyan tudunk ezen segíteni: a múlt a gyakorlatban, vagyis jelenre gyakorolt hatásában megváltoztatható (végül is ezt csinálja a történettudomány is – ha értékelhető egy esemény, akkor átértékelhető is).
 
Itt egy példa: Két évtized az ország történetében. Mit gondolunk /”tudunk” az ún. Horthy korszakról (1919-) különösen, mondjuk az ún. Rendszerváltáshoz (1989-) képest – Csedő Attila írása nyomán.
 
 
Mire elég két évtized?
A HORTHY-KORSZAK KICSIT MÁSKÉPP, MINT AHOGY TANÍTOTTÁK NEKÜNK
 

Mondhatnánk, hogy két évtized a történelemben nem túl nagy idő, de azt tapasztaljuk, hogy ennyi idő már sok mindenre elég, s nemcsak egy egyén, de a közösség – eredetileg tulajdonképpen a nemzet szót kellett volna használnom – életében is. Még két évtized sem kellett például a Török Birodalom vagy modernizáció magyarországi berendezkedéséhez, ha Mohács utánra, vagy a Reformkorra gondolunk.

Most, hogy immár több mint két évtizede építjük a kapitalizmust, és éljük a létező rendszerváltás korszakát, nézzük meg, hogy mire volt elég a világháború két fejezete közötti időszak, ami a megoldatlan világháború miatt nem is tekinthető két egészséges évtizednek. A feladat hasonló: a világrend változása nyomán egy normális, független Magyarország kiépítése.

 
A külső körülmények most meglehetősen kedvezőtlenek a globalizáció mindent elsöprő gyarmatosító hatása miatt, de akkor sem volt könnyű: infláció, munkanélküliség, válságok, kis háborúk, merényletek környékeztek bennünket, a nagyhatalmak és anyaországunk darabolásából alakult szomszédaink acsarkodtak ránk.
 
Nézzük, mi sikerült.
 
Hazánk lakossága e másfél évtizednél alig több idő alatt 1.639.479 fővel növekedett. Alap- és középfokú iskoláink száma 7418-ról csaknem a duplájára: 13780-ra; óvodáinké 975-ről 1140-re emelkedett. Új kórházat 160-at is építettünk a kezdetekkor meglévő 187 mellé, s bennük megkétszereződött az orvosok száma. 2628 km elsőrendű országutat építettünk, vasútvonalaink hossza 8671 km-re nőtt, ebből 243 km-t villamosítottunk – magyar találmány alapján. Diesel-mozdonyok gyártásában pedig  világelsők lettünk! Duna-tengerjáró flottánk összekötötte vízi útjainkat a világtengerekkel. Államadósságunkat az időszak felére kifizettük, sőt el tudtuk engedni a gazdák összes tartozását. Megteremtettük a mindenkire egyaránt vonatkozó szociális ellátórendszert, biztonságos működéshez szükséges vagyonnal látva el a nyugdíj- és betegségbiztosítókat. Ingyenes gyógyszert kaptak az egyre növekvő számú cukorbetegek. Budapest (gyógy)fürdővárossá vált. Nyaralótelepeket építettünk a munkásoknak a Dunakanyarban és a Soroksári Duna-ágnál; a tisztviselőknek a hegyvidékeken és a Balatonnál. Filléres vonatok szolgálták a hétvégi kikapcsolódást. A köz szolgáinak (közüzemek dolgozó, köztisztviselők, közalkalmazottak) vasúti, üdülési, biztosítási, közüzemi díjbéli és egyéb kedvezményekkel honoráltuk áldozatos munkáját. Mindehhez a világ egyik legértékállóbb valutájának megteremtése is járult. Politikai téren önállóságra törekedtünk. Korlátok közé szorítottuk a szélsőséges pártok működését, megtiltottuk a horogkereszt használatát, és az Egyesült Államokat másfél évtizeddel megelőzve (!) eltöröltük az ideiglenesen bevezetett numerus clausust.
 
No persze nem az 1990-2007 közötti tizenhét évről szólnak ezek az adatok, hanem egy másik időszakról. Horthy Miklós kormányozta ekkor a világháborút elszenvedett, spanyolnáthát, eszeveszett vörös terrort, és Trianont elszenvedő Magyarországot - vagyis a 1920 és 1937 közötti – a még újvilágháborútól mentes korszakról szól az írás. Az adatatok a pozitív részrehajlással nem vádolható Kádár-korszak alatt kiadott enciklopédiafélékből származnak, legfőképp az 1982-ben megjelent Magyar Történelmi Kronológiából (Akadémiai Kiadó).
 
Személyes forrásokban kutatva, nézzünk egy tanítót: bizonyos Sárközy Istvánné, született Bleszkányi Irén – a Csobánc utcai elemi iskola tanítónője – 275 pengő nyugdíjra volt jogosult. Egy pengő ma 1200-1300 Ft-nak felelne meg, unokája most (65 évvel az utolsó háború után, kétszer hosszabb munkaviszonnyal, néhány diplomával és egy vasas szakmával) mintegy a negyedét-ötödét kapja ennek a nyugdíjnak. Jó-jó – mondhatja az iskolázott olvasó – de az elnyomó értelmiség (tanítónő) kivételezett helyzetben volt, a szegény munkások pedig folyamatosan nyomorogtak. No, jómagam egy megbélyegzett osztályban érettségizvén (Antall József volt az osztályfőnökünk) kényszerűségből Angyalföldön dolgoztam évekig, s tanultam szakmát. S nemcsak szakmát tanultam az öreg szakiktól, hanem azt is, hogy az esztergályos kétszeres úr volt (Herr Dréher/r/), és glaszékesztyűben, keménykalapban ment be dolgozni a Lángba, Ganz-Mávagba – és az általa gyártott Diesel-vonatok máig vidáman szolgálják a dél-amerikai közlekedést. Üres óráiban nem maszekolt, hanem énekelt a gyár kórusában, evezett a gyár csónakházában, sportolt az állam által kötelezően előírt (úgy bizony!) s felépített gyári sportpályán – tehette, mert a feleségének nem kellett dolgoznia. Gyermekei pedig a hazáról tanultak az iskolában. A hazáról.
 
Mindezt egy nagyon vesztes háború után, amikor az Ország elvesztette területének 2/3-át, a nemzetének az 1/3-át, és a frissen kiépített gazdasági-társadalmi-állami szervezetét. Amikor a külső körülmények ellenünk dolgoztak (utaltunk rá), és amikor korszak közepén érkezett a Nagy Gazasági Világválság. A társadalmi vesztesek gyámolításáról az ONCSA-házak, az ínség-akciók, a tehetségmentő szolgálatok gondoskodtak...
 
És hogyan is állunk a máig sulykolt „Horthy-fasizmus” kifejezéssel? Horthy alatt nálunk se fasizmus, se nemzeti szocializmus (nácizmus) nem volt. Szálasi Ferenc 1944-ben Horthy lemondása után került hatalomra, amikor a náci Németország már fél éve megszállva tartotta az országot. (Sajnos a több mint százszoros ideig tartó nemzetellenes szocializmus sokkal többet ártott az országnak.)
 
A politikai rendszer nem volt demokratikus – míg pl. a mai látszatra az. A szélsőséges pártok korlátozva voltak, és a szavazati jog a társadalmi-kulturális teljesítményhez volt kötve. Ez ma nem így van, mint ahogy az is más, hogy akkor nem volt hivatalos ideológia a történelmi jog- és szokásrendszer durva leváltására, nem volt állami program a magyartalanítás. Nem uralta egy politikai irányzat a médiumokat, hanem hallatlan választékban 1500 lap, s ebből mintegy 400 politikai jellegű jelent meg e korban! A Kormányzó egyszer küldhette vissza megfontolásra a képviselőháznak a törvényjavaslatokat – az uralomhoz szükséges tekintély forrása nem a kormányzói jogkörből származott. És bizony nem tartotta rettegésben semmiféle terrorrendszer a lakosságot. Csupán az értékeket tisztelő, azokat megőrző s továbbadó hazai érdekű világ volt, ami természetesen rendkívül zavarja az idegen érdeket…
 
És még valami: a Horthy család birtoka ugyanakkora volt, amikor Horthy Miklóst lemondatták, mint mikor kormányzóvá választották…
 

(Csedő Attila írása nyomán.)