Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kormányzati Program

2010.04.25
80 éve, 1922 június 16-án iktatták be Klebelsberg Kunó grófot vallás- és közoktatásügyi miniszteri hivatalába
 
  
Az oktatás, mint legfontosabb
/A klebelsbergi koncepció jelentőségéről és időszerűségéről/
 
Balogh Péter
 
 
A
kár az új miniszteri beiktatások apropóján is, de inkább egy távolabb mutató, és egy mélyebb aktualitás kapcsán, gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter beiktatásának 80-dik évfordulóján szólok az oktatás kérdésköréről, illetve a klebelsbergi koncepció jelentőségéről és időszerűségéről.
 
Egy közösség, és különösen egy ország nagyságát régebben a katonai, majd a gazdasági, és most a szellemi ereje határozza meg. Így aki az oktatást ellenőrzése alatt tartja, az az ország jövőjét tartja kezében.
Az oktatás-nevelés, vagyis az ismeretek és a világnézet (mint ismeret feldolgozási rendszer) átadása egyrészt az iskola által, másrészt a családok által történik – eredetileg. Ma, amikor a szerves, (de) családonként egyéni kultúrát és kultúra-átadást a globalizáció megszűnteti, a család, és a szerves kultúra szerepét a televízió és a televízió által közvetített-adagolt „ismeretek” és „világnézet”(mai értelmezésben inkább: feeling) veszi át.
És vegyük észre, hogy a kettő közül – úgymint iskola és televízió – az utóbbi sokkalta hatékonyabb, vagyis ma a televízió jóval nagyobb tényleges befolyással rendelkezik a népesség által használt ismeretek, és főleg az ismeret feldolgozási rendszerek köz(re)-vetítése tekintetében. Ez a jellegükből fakad, az alábbiaknak megfelelően:
Az iskola sokkal szűkebb korosztályra lehet(ne) befolyással (az iskoláskorúakra), míg a televízió mindenkire, aki lát és/vagy hall. Az iskolában komoly, értelmes és mások által szükségesnek mondott dolgokról van szó, a televízióban vidám (és/vagy felületes), érzelmes, az ösztöneink által szükségesnek mondott dolgokról. Iskolába járni aktív, alkotó tevékenység, munka és „kötelező”, a televízió elé járulni passzív, befogadó, kényelmes és önkéntes tevékenység.
Persze nem a televízió, mint találmány rossz, születésénél fogva (és ma a kereskedelmi tele-vízió korában nem írhatom a színesebb ab ovo kifejezést, mert félek – és ez egy valódi, nem párt-bemagyarázta félelem –, hogy mosópormárkára gondolnak), hiszen a televízió nagyon hasznos lenhetne az oktatás-nevelésben, de nem mindegy, hogy valóban közszolgálati, vagy köz-szolg-állati, a közösséget szolgaságba és állati szintre irányító ún. „kereskedelmi” televíziózásról van szó.
A helyzet továbbgondolását és a tanulságok levonását innentől az olvasóra bízom (hiszen a mosópormárkások már abbahagyták az olvasást), illetve a továbbiakban segítségül egy példára hivatkozom.
 
A történelem tanulmányozásának kiváltsága, hogy a múlt ismeretében jövőbe mutató alternatívákat mutassunk fel a jelen számára. Az I. világháború utáni korszak, mint válsághelyzet és Klebelsberg Kunó munkássága, mint válságkezelési lehetőség példaként kínálkozik a napjaink Magyarországa előtt is.
Mindkét időszakban a régi rend tarthatatlansága után egy új rendszerhez való alkalmazkodás, az ország új működési mechanizmusának megteremtése a történelmi feladat. Mindkét esetben mindezt korlátozott gazdasági mozgástér, és felettünk álló hatalmak által szűkre szabott kül- és belpolitikai keretek között kellett/kell megoldani.
Ezeken túl a 20-as évek problematikája az alábbi pontokban vázolható fel:
1.      az ország 2/3-os területvesztesége,
2.      a nemzet 1/3-os kívül rekesztése,
3.      az állam gazdasági-társadalmi-politikai integritásának erőszakos és kíméletlen szétzúzása,
4.      a hangoztatott etnikai- és önrendelkezési elvek nyilvánvaló lábbal tiprása (a békét diktáló nyugati hatalmak által) és az arrogáns, buta nagyhatalmi fellépés miatt a trianoni döntés etikai igazságtalansága és történelmi lehetetlensége (diszfunkcionalitása), így lelki-szellemi feldolgozhatatlansága.
Napjainkban a globalizáció korában a fizikai csonkolás szerepét a pénzügyi csapdahelyzet veszi át, de a rendszerváltás megélt sikertelensége, mégis inkább a szocializmus lelki-etikai eróziójának számlájára írható.
Meg kell emlékeznünk a külső (”nagyhatalmi”) meghatározó korlátokról is. Ebben a 20. századi történelmi zsákutcában, amibe a nagyhatalmak irányították a térséget, egy igen jó megoldást hozott a ’20-as évek bethleni konszolidációja, illetve a Horthy-rendszer egésze;
·     amennyiben megőrizte a nemzet identitását,
·     létrehozott egy új, működő rendszert, és
·     elkerülte a társadalom szélsőségesedését.[1]
Így – továbbvíve a zsákutca hasonlatot – viszonylag egészségesen csapódhattunk a falhoz az utca (illetve a világháború második része) végén. Az ország egészséges állapotát a háború utáni gyors újjáépítés és a demokratizmus felvillantott lehetőségének eredményei bizonyítják, különösen, hogy ezeket az eredményeket már ’45-től a gyarmatosító, antidemokratikus Szovjetunió irtózatos ellenszelében sikerült elérni. A nagyhatalmi akarat viszont továbbra sem nyitotta meg a valódi/eredeti fejlődés útját, hanem befalazva maradtunk egészen mostanáig; bár a 90-es években a szocializmus valóságos falait a neoliberális monetarizmus virtuális falai váltották fel. Az új helyzetben a régi, megoldatlan problémák – már koruknál fogva is – feloldódni látszanak az új gyarmatosítás fél- vagy egészen periférikus lehetőségeiben /kényszerűségeiben.
 
A helyzet mindenkori kilátástalanságával szemben megoldásként mutatkoznak olyan történelmi példák, amikor az alapvető szféra – a társadalom lelki-szellemi állapota – megjavításának igényével láttak hozzá a válság kezeléséhez.
Így kiemelkedik Klebelsberg Kunó koncepciója, az oktatás elsődlegességének programja. A továbbiakban ezt a programot – beszédeiből és írásaiból vett idézetekre építve[2] .mutatjuk be röviden.
            ”a kultusztárca egyben honvédelmi tárca”
Klebelsberg Kunó szerit a kitörés- illetve a túlélés lehetősége ilyen helyzetben a belső értékek, a szellemi erőforrások mozgósításában rejlik.
”a magyar hazát …elsősorban nem kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá”
Klebelsberg felismerte az értelmiség egyre növekvő jelentőségét, kifejtette a nemzeti elit kiképzésének szükségességét.
”a nemzetek kultúráját, kicsiny és nagy nemzetekét egyaránt, három-négyszer ember képviseli…”
Mai médiaorientált információs[3] világunkban ez a 3-4000-es mennyiség méginkább igaznak tűnik, milyensége és minősége különös jelentőséggel bír. Ez ki is jelöli nemzetünk mai felemelkedésének is talán legfontosabb – és nem anyagi jellegű – kulcsát: ezen vezető emberek (és nem csak politikai vezetők) magatartását, hogy az ország érdekeit (is) képviselik-e, illetve, hogy melyik országét.
Klebelsberg reformprogramja egy európai műveltségű, nemzeti érzelmű elitre; erős, művelt, polgári értékrendű, nemzeti értelmiségi középosztályra; és művelt alsó néposztályokra épít, hiszen hatékony társadalmat csak a Kölcsey-féle ”szabadság és tulajdon” talaján álló polgárok közmegegyezése adhat össze.
”a hatalmas magyar hazafiságnak …aránylag kicsiny réteg… az aktív hordozója. Korábban főleg a köznemesség volt, ma a magyar értelmiség és a kisgazdaközönség…”
A klebelsbergi neonacionalizmus a legszebb hazafiság példája: a saját közösség felemelésének természetes és egészséges, más nemzeteket egyáltalán nem sértő programja.
”Ma nem ünnepségekkel, hanem csak a szociális politikának, kultúrpolitikának, az alsóbb néposztályok érdekeit szolgáló közgazdasági politikának és a hazafiágnak összefonásával gyárthatjuk meg azt a hatalmas köteléket, amely a haza földjéhez rögzíti a haza szülötteit, a hazafiakat.”
Relatív kultúrfölény elméletben a hosszútávú történelmi nagyság mindenkori alapjára mutatott rá.
”Művelt és jómódú nemzet akarunk lenni, szóval fajsúlyosabb, mint a bennünket környező népek.”
Ezt a pozíciót az ország polgárainak egységes felemelésével (”demokratikusan”) látta biztosítani, amit például közismert népiskolai reformja illusztrál.
”Egységes nemzeti közszellem, [és így] az intézmények kifogástalan működése, csak olyan nemzeteknél remélhető, amelyeknél a műveltségnek bizonyos foka a nemzet minden polgárának közkincse.”
Klebelsberg tudta, hogy a gazdasági emelkedés alapjait a szellemi szféra adhatja meg, vagyis, hogy az oktatás elsődleges jelentőségű, és közvetlen gazdasági érdek, hiszen például a bankrendszer valódi, sikeres konszolidációja is csak így alapozható meg.
”a tömegek kultúrájának emelése egyértelmű az ország gazdasági emelkedésével”
Klebelsberg politikai nagyságát húzza alá, hogy el tudta érni, hogy a Parlament biztosítsa az anyagi alapot koncepciója megvalósításához. Újra mai párhuzamot hozva kiderül, hogy nem a gazdasági helyzet volt jobb a 20-as évek Magyarországán…
”Amikor kezünk annyi téren meg van kötve, a szellem régióiban korlátlanul cselekedhetünk, éppen a nagy kulturális erőfeszítéseknek van most itt az ideje”
 
A klebelsbergi koncepció sikerrel vehetné fel a harcot a legújabb gyarmatosítás hatásaival szemben is, és méltán megfelelne napjaink kihívásainak. A kádárizmus és a liberalizmus csapásai alatt identitását vesztett, konzum-őrültekké degradált szavazópolgárokból aktív jövőképpel bíró, valódi embereket, állam-polgárokat kellene faragni az oktatás és egy szélesebb művelődéspolitika segítségével; amennyiben hely(é)re akarjuk állítani a megbomlott társadalmi szerződést, és élhetővé akarjuk tenni ezt az országot.
 
 


 
Irodalom:
 

Drabancz M. Róbert: Egy európai magyar kultúrpolitikus. in. Új Pedagógiai Szemle 2000/7.

GLATZ FERENC (szerk.): Tudomány, Kultúra, Politika (Gróf Klebelsberg Kunó válogatott beszédei, írásai, 1917-32). Budapest, 1990, Európa

Gróf Klebelsberg beszédei, cikkei és törvényjavaslatai 1916–1925. Budapest, 1927, Athenaeum
 
HUSZTI JÓZSEF: Gróf Klebelsberg életműve. Budapest, 1942, MTA
 
 

 


[1] Az egyre jobban artikulálódó szélsőséges folyamatok a külső körülmények egyenes következményei, és csak a rendszer nagyságát bizonyítja az adott, relatíve alacsony szinten való megjelenésük. A hitleri Németország ’44 március 19-én elfoglalta az országot.
[2] Az idézetek forrása: GLATZ F. (szerk.): Tudomány, Kultúra, Politika (Gróf Klebelsberg Kunó válogatott beszédei, írásai, 1917-32). Bp. 1990. Európa
[3] értsd: manipulációs